A Moholy- Nagy Művészeti Egyetem Tárgyalkotó tanszékének Kerámia- és Üvegtervező szakos hallgatóinak kiállítása.
A Design Hét Budapest 2015 eseménysorozat hivatalos része.
Kiállító hallgatók: Almássy Lili Farkas Gabriella Furó Bernadett Herter Katalin Kiss Dorottya Kovács Máté Mező Alexandra Mikola Eszter Orosz Dóra Simon Borbála Sinkovits Zsuzsanna Székely Sára Szőke Barbara Víg Alíz
WE ARE NEW HERE
There are no translations available.
A Magyar Képzőművészeti Egyetem külföldi diákjainak csoportos kiállítása.
A kiállítást megnyitja Allan Siegel művész, egyetemi oktató. Akik kiállítanak: Ricardo Amélio, Anna Salmi, Hannah Häseker, Danielle Goulé, Emil Gombos, Ronan Bradbury, Kelli Gedvil, Anya Stewart-Maggs, Jessye Curtis, Lola Cervant, Rebecca Remera, Holly Hickmore, Amanda Pinto és Carlos Pesudo
Csernátony Lukács László: NO E.T.
There are no translations available.
MEGNYITÓ: 2014. NOVEMBER 21. PÉNTEK 19 ÓRA
Yoda és Darth Vader együtt olvassák a Bambit, E. T. önmaga elött is tagadja hogy Mickey Mouse alteregója, Leia hercegnő pedig Batman jelmezében talál új önazonosságra. A tudatalattiból nesztelenül előlépő, vitaminhiányos, tévelygő urbán-mítoszok az önmegvalósítás igénye nélkül realizálják - és kérdőjelezik meg - saját létjogosultságukat. A trash esztétika, a brand-identitás és az urbán folklór propagandateremtményei egyszerre tagadják és hirdetik önnön virtualitásukat: NO E.T.
Zawar collective
There are no translations available.
ZAWAR COLLECTIVE (Csernátony Lukács László, Gyarmati Zsolt, Lucza Zsigmond)
Nyit: Tatlin (Tilos)
Helyszín: Klauzál13 Kortárs Galéria
Időpont: 2014. november 6. csütörtök 19 óra
A kiállítás megtekinthető November 20- ig
A társadalmat átszövő vizuális textus túlkínálata előrevetíti az eredeti jelentéstartalom redukcióját is, mivel az információáradat befogadására képtelen felhasználó automatikusan leegyszerűsíti a mondanivalót. A redukált tartalom termékeny félreértés tárgyává válik, és az adott új kontextusban részlegesen vagy teljesen új értelmet nyer. A Klauzál13 Kortárs Galériába tervezett kiállítás anyagát a fönti jelenség, illetve a redukcióból adódó nyers helyzetek inspirálták.
ZAWAR COLLECTIVE
Másik Város
There are no translations available.
Tisztelettel hívjuk és várjuk Önt a Másik város című kiállításunk megnyitójára!
Megnyitó: 2014. június 11., 18.00
A Magyar Képzőművészeti Egyetem (MKE) Képzőművészet-elmélet alapszakos (BA) első éves hallgatói kiállítást valósítanak meg a Klauzál13 Galériában, a Kiállításrendezési gyakorlat című szeminárium keretében.
A bemutatkozó fiatal művészek közül többen a Magyar Képzőművészeti Egyetem jelenlegi vagy egykori hallgatói:Bajkó Dániel, Barta Gergely, Blahó Borbála, Bozzai Dániel (arculattervezés), Kiss Botond, Mátyási Péter, Nagy Benjamin, Nemes Márton, Németh Viktória, Ricz Géza, Szakszon Imre, Szörényi Péter, Varga Laura, Varga Zsolt
Bevezetőt mond: Szurcsik József, egyetemi docens, MKE, Oktatási rektor-helyettes Megnyitja: Sólymos Sándor, Ybl-díjas építész, egyetemi docens, MKE
A kurátori csoport tagjai: Csóka Heléna, Csordás Dorka, Dohy Anna, Hajdu Ágnes Linett, Kollár Dalma Eszter, Kovács Kristóf Mihály, Magyar Milán, Pintér Luca, Szörényi Péter, Sztojkó István Gyakorlatvezető: Szoboszlai János György, egyetemi adjunktus, MKE, Képzőművészet-elmélet Tanszék
A kiállítás koncepciója: Az emberi lét alapvető tapasztalata a közösség által létrehozott közeg, melynek modern formája a városi tér. A város egyrészt állandó, nehezen változik, így megőrzi letűnt korok közösségi szerveződéseit, másrészt az emberek, akik ma használják, a saját igényeik szerint formálják: a városi tér éppen ezért a társadalmi rendszerek materiális lenyomata. Minden korban aktuális, hiszen vizsgálatával saját közösségünk működésében felmerülő kérdésekre kaphatunk válaszokat.
Kiállításunkon azok fognak megszólalni, akik a város lét bemutatására talán a legalkalmasabbak: fiatal, az urbánus környezetre érzékeny művészek. A bemutatott művek az ember nélküli, de ember által létrehozott formák furcsa, néhol nyomasztó, melankolikus, vagy csendesen esztétikus világába kalauzolják a nézőt. A látogatók Budapest ismert és kevésbé ismert részleteinek, tereinek egy, a megszokottól eltérő, ember nélküli, másik arcával találkozhatnak.
Nicolló Bottalla sziciliai festőművész Skizofrénia című kiállítása október 21-én hétfőn 18 órakor nyílik meg. A megnyitóra mindenkit szeretettel várunk!
A Kiállítás október 31-ig tekinthető meg.
Progresszív Kortársak - Válogatás Haraszty István gyűjteményéből
Hörcher László művészetét leginkább a fotórealista és szürreális látásmód, illetve mindezeken túl a konstruktív szemlélet határozza meg, és e látszólag egymással ellentétes stilisztikai, illetve formaelemek alkalmazása, képépítő eljárások alkalmazása, esetenkénti szintézise révén izgalmas képi világot teremt.
Március 29. péntek 14:00 és Április 2. kedd 16:30 - Én Te Mi X 2 – workshop Mircea Cernov Én Te Mi X 2 című fotókiállításához kapcsolódó műhelymunka felnőtteknek a Haver Alapítvány szervezésében.
Én Te Mi X 2 – Cernov Mircea fotói
Hányféle identitás létezik? Az identitás személyes ügy vagy közösségi? Ki határoz meg minket: saját magunk vagy mások, vagy netán mindkettő egyszerre? Hol húzódik a határ?
Sokfélék vagyunk, és sokféleképpen határozhatjuk meg önmagunkat. Anyának, vegetáriánusnak, tanárnak vagy vallásosnak lenni minden anya, vegetáriánus, tanár vagy vallásos ember számára mást jelent. Identitásainkat több minden formálhatja: nemzettudatunk, kultúránk, családunk, szakmánk, de ez önmagában még nem jelenti azt, hogy haza, kultúra, család vagy szakma ugyanaz mindannyiunk számára. Identitásaink árnyalatokban válnak csak igazán láthatóvá, saját magunk számára is érzékelhetővé. Ha az árnyalatok sokszínűségét felismerjük, többé nem a mást, hanem a közöst látjuk meg könnyebben.
Ki zsidó, és mi a zsidó identitás: Vallás? Nép? Kultúra? Sorsközösség? Mi van, ha valakinek egyik sem? És ki határozza meg egyáltalán mi az, hogy zsidó?
A nem zsidókhoz hasonlóan a zsidók is sokfélék. Zsidó identitás is többféle létezik, hiszen nem minden zsidó éli meg ugyanúgy a zsidóságát. Vannak vallásosak és nem vallásosak, vannak hagyománykövetők és vannak, akik inkább más vallások hagyományait gyakorolják. Vannak olyanok, akik egyszerre a ünneplik a hanukát és a karácsonyt is, és vannak olyanok, akik egyiket sem. Vannak zsidók, akiknek fontos Izrael, és vannak, akiknek nem. Vannak, akik számára a zsidóság fontos identitáskérdés, és vannak olyanok is, akiket egyáltalán nem érdekel. Amellett, hogy valahogyan vélekednek a zsidóságról és saját zsidó identitásukról, számos más dolog is meghatározza őket: családjuk, szakmájuk, hobbijaik, politikai beállítottságuk, ízlésük stb. Száz meg száz dolog választ el és fűz minket össze zsidóként és nem zsidóként is. Ha hajlandók vagyunk a különbségeket nem másságként látni és érzékelni, lehetőségünk nyílik feltárni és átélni mindazt a sokszínűséget, ami körülvesz minket, és ami alakítja közösségeinket, társadalmunkat.
A kiállításon látható képek, többek között, a fentebb említett identitáskérdésekre is reflektálnak. Zsidó identitású embereket látunk különböző személyes és szociális terekben hétköznapi vagy éppen kevésbé hétköznapi szituációkban: munka közben, kikapcsolódás, tanítás, tanulás, imádkozás közben. Nézőként és befogadóként különleges pozíciónk van, hiszen a fotók betekintést adnak olyan terekbe is, amelyek többségünk számára egyébként rejtve maradnak.
A Haver Alapítvány immáron több mint 10 éve tevékenykedik az informális oktatás területén. Az Alapítvány önkéntes oktatói elsősorban középiskolai és egyetemi tanulóknak tartanak interaktív órákat a zsidóság és a zsidó identitás témájában. A Haver Alapítvány fő missziója, hogy foglalkozásai segítségével szembeszálljon az előítéletes gondolkodással, az antiszemitizmussal és a diszkriminációval. Valamennyi oktatási anyagunk a tolerancia és a megértés szellemiségében jött létre: foglalkozásainkkal a párbeszéd megteremtésére és elősegítésére törekszünk, valamint arra, hogy a résztvevő fiatalok szabadon oszthassák meg az identitás és a kultúra területén szerzett tapasztalataikat, élményeiket, ezzel is hozzájárulva a sokszínűség mint össztársadalmi érték átéléséhez és elsajátításához.
Tordai Bence
haver.hu
facebook.com/HaverAlapitvany
Csató József: Mini Me
There are no translations available.
A kiállításon a műtermemben a nagy képeimböl maradt anyagok újrahasznosításából született etűdök láthatók. Ezek a mini munkák ugyanúgy jellemeznek mint olaj képeim, és sokszor inspirálták nagyobb munkák elkészültét. A "vegyes technika" használata pedig vidám kísérletezésekhez adott minden feszültségtől és kötelezettségektől mentes terepet. Sok eddig nem látott tárgyacska/képecske lesz a falakon.
Anita Kroo graduated at the Hungarian University of Fine Arts in 2011 in Radák Eszter’s painting class. In the past year she has been painting urban scenes from Budapest with arcylic paint on canvas. In her work she searches for traces of her memories by depicting parts of the city that are part of her personal past and present. She creates these cityscapes by emphasizing her perception, the percpective of the passer by. On these paintings she usually excludes the depiction of people, instead she chooses to express the presence of people through their traces. She depicts these frequently visited scenes by visually altering the places, but only to the extent that they still remain recognizable to the viewer. For her works she often chooses symbolic, well known parts of the city, which are intertwined with the collective memory of our society but also with her own personal story. By causing the paint to flow freely on the canvas on certain areas of the pictorial structure she created, she wishes to emphasize the ever changing and deforming traits of our personal memories.
Kroó Anita a Magyar Képzőművészeti Egyetem Festő szakán diplomázott 2011-ben, a Radák Eszter osztályban. Képein a személyes múltat és jelent különböző budapesti városrészeken keresztül jeleníti meg. Ehhez olyan kultikus helyszíneket választ, amik részei a társadalom kollektív emlékezetének, de egyben kötődnek az ő személyes történetéhez, élményeihez is. A megfestett helyeket olyan szubjektív vizuális elvonatkoztatásokkal mutatja be, amik megőrzik a városrészek felismerhető jegyeit, mégis víziószerűen láttatja a tereket. Munkáiban lazúrosan elfolyó felületekkel bontja meg a felépített képi strukturát, így bemutatva az emlékek állandóan változó, néha homályos, néha élesen fel-fel villanó, képlékeny jellegét. A kitüntetett látószögekből ábrázolt városképeken az emberi jelenlétet sokszor annak hiányán keresztül érzékelteti, így gyakran szándékosan elhagyja az emberábrázolást.
"A tus fekete, a papír fehér. Ami létrejön kettőjük találkozásakor, az az emberi erővel létrehozható maximális kontraszt. A kontraszt mindig szétválaszt és formát ad. Így bomlanak ki a dolgok az egyetemes háttér előtt."
Csordás Zoltán, képzőművész
Gajdov Géza a fiatalon elhunyt festő, grafikus ennek az egyetemes háttérnek adta belső formáit, hogy azok felismerhetőek legyenek számunkra, hogy emlékezzünk magunkra, a saját bensőnkben kirajzolódó képekre, arcképekre, önarcképekre.
Gajdov Géza (1952-2009) grafikus kiállításának megnyitása
Az első szavak a megnyitó elején legyenek az emlékezésé. Az emlékezésé, mert – talán első alkalommal a Klauzál13 Galéria rövid, de értékekkel teli történetében – olyan művésznek nyitunk kiállítást, aki testi mivoltában már három éve nincs közöttünk. Vigaszunk csak az lehet, ami az alkotóművész esetében rendkívül fontos körülmény, hogy művek maradtak fenn, maradtak meg, melyek egyértelműen maradandóak, földi életen átívelőek.
Gajdov Géza esetében különösen fontos, halála után is egy-egy kiállítás, mert jelentős rajzi, művészi hagyatékát, annak értékeit be kell, kellene vinni, vezetni a magyar művészi köztudatba. Mindezt azért mondom már a bevezető elején, hogy semmi kétség ne legyen afelől: felelősségünk is van abban, hogy ez a hagyaték ismertebb, közismertebb legyen. Ebben ma, itt és most például a maga helyén jelentős a szerepe Vince Györgynek és Somogyi Gábornak, akik egy szerény kezdeményezés nyomán azonnal meglátták a jelentős értéket ebben a kollekcióban, s vállalták a kiállítás megrendezését.
A jelenlévők tájékoztatására mondom, de nagy részük tudja, hogy a művész – élete során – nem vált igazán részesévé a hivatalos magyar művészeti kánonnak, noha ez minden szempontból indokolt lett volna. A művész manuális adottságát apjától örökölte, művészi tehetségét állami iskolai keretek között nem, de szabadiskolai keretek között eredményesen bontakoztatta ki. 1977/78-tól a Munkácsy Kör növendéke, ekkor már húszas évei közepén járva alkotott is, s elsősorban talán Csáji Attila oktatói tevékenysége maradandó, segítette fejlődését, kibontakozását. A hetvenes, nyolcvanas évek sok történése együtt halad művészi és szellemi fejlődésével. Ekkor „érkezik hozzánk”, illetve válik közkedveltté két olyan írói teljesítmény – Bulgakov és Vian -, akiknek olvasása életre szóló hatást tesz Gajdov Gézára, aki igen visszahúzódó, rejtőzködő személyiség volt, s aki számára azonban kiemelt érték volt a műveltség, az ismeretszerzés, az önművelés. Érdekelte a világ, elsősorban a művészet. Feleségével a számára fontos kiállításokat Európa szerte megnézték. Közben olvasott, olvasott. Vonegut, Déry Tibor, Huxley, Tolkin, Asimov is kedvencei közé tartozik, s a képzőművészetben Salvador Dali. Mindebből is érezzük, látjuk is: igazi XX. századi, életérzéseiben szorongásokkal teli személyiség, s aki ezeket a szorongásokat igen összetett rajzi világban fejezi ki.
Gajdov rajzainak egyik legfontosabb tulajdonsága sok mindent elmondani képes összetettsége. Szinte mindig sokat markol, szimultán, egyidejű módon emeli be rajzaiba szellemi élményeinek, lelkiállapotának szubjektív lenyomatát. Rajzaiban szinte mindig magáról mesél, kirajzolja magából egyéni világértelmezését.
A Pekingi ősz jellegzetes Vian jelképe a 975-ös busz, amely Gajdov lapjain többször felbukkan, s amely a könyvben Exopotámiába viszi, a városból a sivatagba a könyv főhősét Amadis Dudut. Így viszi a 975-ös busz Gajdov Gézát is, illetve lapjait egy olyan területre, amely a képzelet, a – a jelző tudatos – felgyúlt képzelet birodalma. Vizuális képzelete hallatlanul gazdag, a fantáziából és a kedvenc művek értelmezéséből, látomásaiból töltekezik.
Egy sajátos szürrealitás mindennek része, a meghökkentő egymásmellettiségekkel, de irracionalitása mindig racionalitással is találkozik, rajziságában. S ez a művészet érintkezik az abszurddal, fellelhető benne az abszurditás, eszünkbe juthat Alfred Jarry Übü királyának hatalomellenessége, a szabadság, az arra való vágyás lényegisége sugárzódik lapjain.
Amit nagyon fontosnak érzek művészete kapcsán az az, hogy a világ nagy kérdései, a létezés abszurditása, a magány éppúgy része műveinek, mint intim, saját konfliktusainak manifesztálása.
A racionalitás és az irracionalitás azért lehet együtt és egyszerre jelen, mert szinte minden apró képépítő vonalkájának jelentése, funkciója van.
Mindebből válogat a mai kis kamara kiállítás, amelyből érzékelhetők a művész belső küzdelmei, s éppen ezért is jó a kiállítás címének megválasztása. Belső portrék. Találó cím. Látjuk, hogy a művész nem elvontan fogalmaz, sőt, olyannyira nem, hogy szinte minden művén van figura, melyek megjelenítése mindig összefügg/het/ saját személyiségével. Művészete abszolút figuratív. Többnyire több megjelenítés van jelen, ahol ezek az ábrázolatok összeérnek (összeférnek!), érintkeznek, összefonódnak, ám így is a magány szuggesztív érzése sugárzódik át a nézőre. S persze itt látható önarcképe is kapcsolódik mindehhez. Bezártság, kiszabadulás. Küzdelem helyett belenyugvás, meditáció.
Ez az abszurdra hajló világ lényegileg találkozik a szorongással, amit lélektani kategóriának tartunk, de számomra nagyon fontos az, ahogy Sören Kierkegaard elemzi, ahogy ő „beszél” róla.
„A szorongás fogalmának kifejtését szinte sehol sem találjuk meg a pszichológiában, ezért arra kell felhívnom a figyelmet, hogy ez teljesen különbözik a félelemtől és más hasonló fogalmaktól, melyek valamilyen meghatározott dolgokra vonatkoznak, ezzel szemben a szorongás a szabadság valósága, lehetőség a lehetőségre.” („A szorongás fogalma”, ford.: Dani Tivadar). Nos ez az. A szorongás effajta értelmezése, vagyis a szabadság valósága van jelen Gajdov Géza rajzain. A szabadságé, amely csak emberi kategória, s mint ahogy említettük: nála az ember egész művészetén átívelően fókuszban van. A szabadság valósága. Lehetőség a lehetőségre. Ez Gajdov szorongató művészete.
Utaltam már rá, de hangsúllyal emelem ki finom, érzékletes rajzkultúráját. Ő is dolgozott többféle technikával, s ez természetes is, hiszen alkalmazott grafikusként kereste a kenyerét. Szépen akvarellezett (sőt kitűnően), úti élményeit precíz kivitelezésben örökítette meg. Színesen is dolgozott tehát, de mindig nagyon ökonomikusan. Közel állt hozzá a kollázs, ezzel együtt a tépés, a vágás, sőt voltak próbálkozásai a digitális művészettel is. De itt és most fekete-fehér, sokszor tónusos rajzai állnak előttünk, melyek egyaránt készültek tollal és ecsettel. Rajzai igen kreatívak, melyekben a lavírozásnak is érzékeny szerep jut. Elmélyült rajzoló volt, de ez az invenciót soha nem csökkenti, korlátozza.
Jellemzően ciklusokban gondolkozott, mint ahogy e kiállításon is többször egymással összefüggő darabokat látunk, pl. a Dr.ZM című legendás sorozatából. Munkáiban az expresszivitás és a finom költőiség, poézis egyesül, sőt összegződik.
Gajdov Géza egyéni kiállításokat csak a kétezres évektől rendezett. Ez a válogatás elvezet a halála előtti évekhez, időkhöz, melyben érezzük a kívülről befelé, az időből az időtlensége, a valóságból a képzeletbe vezető utakat. S immár azt is állíthatjuk: érezzük az életből a halálba vezető utat. Munkái azonban itt vannak a falakon.
Feledy Balázs
Klauzál13 Könyvesbolt és Galéria
Budapest, 2012. május 18.
Szamek András: Durchlaufwaschanlage
There are no translations available.
Úgy gondolom, hogy a nagyvárosokban élő emberek java része nem ismerné fel fotóról a saját házát. Jó, talán a sajátját igen, de ha megmutatnánk neki egy képet a pár házzal odébb lévő lakótömbről, nem biztos, hogy tudná, hol van. Egy Parlamentet még felismerünk, egy pályaudvart szintén, de a bérházak homlokzatait, titkos szögeit, sarkait ki veszi észre? Az építészeti környezetünk nagyjából észrevétlenül lappang tudatunkban. Pedig minden egyes vonalnak, élnek saját hangja van. Ezt pedig észre lehet venni, ki lehet rá hegyezni a fülünket. Egy olyan fotós, mint Szamek András, nyitott szemmel közlekedik. Minden sarokban, vonalban meglátja azt a hangot, amit aztán ki szeretne magának vágni, és hazavinni. A recept egyszerű, az eredmény lenyűgöző. Szamek András kiállításán olyan munkákat élvezhet a látogató, amelyek élő bizonyítékai annak, hogy nem a technikai háttér teszi a jó fotóst. Igen, lehet egy Iphone-nal is ilyen képeket készíteni, és az agyon módosított fényképek korszakában is még lehet utómunkák nélkül is valódi műveket alkotni.
2006-ban végez a MKE festő szakán, Maurer Dóra osztályon
2004-től Artus Súdió tagja
Jelenleg a Virág Judit Galéria művésze
Elvarratlan színek
Munkám során sok megkezdett útnak nem egyből járok a végére. Szerteágazó érdeklődésem gyakran terel más, újabb témák, más technikai megoldások felé. Az évek során azt tapasztalom, hogy bizonyos témák újra felbukkanak és néha visszavezetnek egy-egy ilyen megkezdett út elejére. Ezáltal folytatódni látszanak az elharapott végű történetek. A kiállítás anyaga körülbelül lefedi az utóbbi öt évem irányait, főbb vonulatait. A képpárokkal operáló kiállítás koncepciója igen egyszerű: munkák párba/párhuzamba állítása saját, szubjektív szempontjaim alapján. A duók hol lazábban, hol szorosabban kötődnek egymáshoz. Néhol egész triviálisan a közös téma, néhol csak egy egy halvány érzés ami összeköti őket. Reményeim szerint a képek párbeszédet kezdeményeznek egymással, vagy csak nyugtázzák közös élményeiket, alapjaikat. Jó érzés tudni, hogy miközben nagyon sok minden történt öt év alatt, bizonyos dolgok álladónak tetszenek bennem. Jól eső érzés együtt látni ezeket a képeket, annál is inkább mivel a kiállításon sok személyes kedvencem szerepel. /Csató József 2012. /
Csernátony Lukács László legfrissebb sorozata a gyermekjátékokban rejlő debilitás lehetőségeit kutatja. A lecsorgás képi eleme olvadékonyságot, instabilitást - vagyis egy lefokozott, depresszív állapotot mutat. A gyermekjáték, mely az élet primőr stádiumában vesz minket körül, az elmúlás rettegését is magában hordozza. Az elfolyó vertikálisok hatására a figurák fordított marionettbábuként is értelmezhetőek: olyan bábok, melyeket nem az égből, hanem a föld alól irányítanak. A deheroizált, popkulturális játékikonok egy előrevízionált evolúciós zsákutca hőseiként hálóznak minket körül.
A kiállítás címének aktualitását Charles Darwin születésének (1809. február 12.) évfordulója adja.
A KIÁLLÍTÁS MEGNYITÓN KÖZREMŰKÖDIK: A NANCY BRÜCKE KÍSÉRLETI ŰRZENEKAR ÉS VIZUÁLIS PERFORM GROUP
Mózes Katalin alapszíne a fekete, akár a jó kávé. Pontosabb lenne persze többes számot használni: Mózes Katalin alapszínei a feketék. Mert nagyon sokféléje van. S e palettán csak az egyik szín a mindenen átszitáló, idők feletti gyász feketéje. Ráadásul ez is gyakran átfordul a vigasztalás sötétszürkéibe, amikor megtörik a ritmikusan újrainduló, erőteljes ecsetvonás-barázdákon. Ott vannak aztán a látszólag beazonosítható, valójában személyessé kódolt mítoszok homályba burkolódzó feketéi, vagy az egymásra rétegződő, mélységet és mélység fölé hajló magasságot kontrasztba állító, fényes hollószárny-színek. Megint másként hatnak a spontán játékosság grafittónusai; a kiszámíthatatlan ütemben formává rendeződő vonalak és mértaninak tetsző, de érzelmekkel eltérített, lélegzővé görbített struktúrák; vagy a valóságukból kiragadott figurák köré végtelen teret kifeszítő matt koromnyalábok. És ott van még a fekete legáttetszőbb árnyalata: a fehér.
Felbukkannak persze más színek is. Parázsló vörös, sápadt almazöld, pulzáló türkiz, bibliapapír-sárga. Ám ezek a koloritok elsősorban tükrök, prizmák és reflektorok; szerepük az, hogy bevilágítsák, élővé emeljék, meghatványozzák a megannyi feketét, s elválasszák az egymáshoz közel sodródott tónusokat.
A varázslat ott van, hogy ez a feketébe oldott, minden szegletében váratlan, mégis ismerős világ nem rémít, nem nyomaszt, nem komorít, hanem az otthonosság érzetét kelti. Emlékeztet, de nem átkozódik; beszélget veled, de nem deklarál; kíváncsi rád, de nem faggatózik; a jövőt is kémleli, de nem próféciál. Körülvesz és befogad. S megvéd, ha kell.
A misztérium megfejtése a művész személye, személyisége és tehetsége. Mózes Katalin – maga is mindig talpig feketékben – önmagából építi és élteti ezt az összetéveszthetetlen univerzumot, amely nem terjeszkedni, nem hódítani akar, hanem csak felmutatni önnön létezését. És mindenekelőtt egyensúlyban lenni, vagy épp szilád ellenpontként egyensúlyban tartani kibillent világokat. Mert ez az olykor groteszk, félelmetes, elbizonytalanító alakokkal benépesített alkotói szféra következetesen harmóniára törekszik, még akkor is, ha ennek egyik alesete épp a diszharmónia.
Mindezt oly magától értetődő melegséggel és közvetlenséggel teszi, amire alighanem csak egy olyan törékeny, időtlen szépségű nő lehet képes, mint amilyen Mózes Katalin is. Aki, ha úgy hozza a sors, hellyel kínál, vizet forral, s a patinás asztalterítőre egy legalább százharminc éves csészében kávét rak eléd. Feketét. Cukor nélkül. Amely kifejezés itt természetesen nem hiányt jelöl, hanem azt, hogy amit kapunk, azt a maga valójában, a maga természetes létformájában élvezhetjük. Nem megédesítve, de nem is keserűn. Mert a kávé cukor nélkül – akárcsak ez a tárlat – nem keserű, hanem az, ami; esszencia.
Zsubori Ervin, az Arnolfini Archívum társalapítója
(Elhangzott 2011. november 3-án a budapesti Klauzál13 Galériában, Mózes Katalin Kávé cukor nélkül című kiállításának megnyitójaként.)
mome
There are no translations available.
Városi bestiárium
There are no translations available.
A középkorban a természetben és képzeletben élő lényeket egyaránt bemutatták az ún. bestiáriumokban, melyekben a teremtmények szimbolikus jelentéssel felruházott leírásait és jellemzéseit illusztrációkkal tették szemléletesebbé.
Mindnyájan találkozhattunk már mások bestiáriumával, és hiszek abban is, hogy mindnyájunknak van egy saját, belső bestiáriuma.
Hieronymus Bosch, George Orwell, Jorge Luis Borges, Julio Cortázar, Jan Svankmajer , Domenico Gnoli , vagy az utóbbi időben Magyarországon többek közt Roskó Gábor, Szőke Gábor Miklós és Láng Zsolt után most Takács Máté városi bestiákat, mindennapjaink teremtményeit bemutató képeskönyvében járva egészíthetjük ki gondolatszövegeinkkel a képen látottakat.
A kiállítás megtekinthető augusztus 21-ig, hétfőtől szombatig, 10-19 óráig a Klauzál13-ban!
Valóban ilyenek vagyunk? Mit lát a művész a világból, amiről azt gondolja, hogy képpéformálható? Mi lehet minden műtárgy? A kiállításon az iskolai padba „vésett” jeleneteken kívül táskákra applikált képek: mindennapi,két - három ember között lejátszódó szituációk műfaji alapkérdéseket is felvetnek, az alkotógrafika – alkalmazott művészet (design) határain egyensúlyozva.Feltuningolt narratíva helyett Födő Gábornál a minimalizált történések, a közhely, a hétköznapiság ábrázolása válik jellemzővé: a szubjektív, közvetlen élmény – lásd iskola – a humoros abszurditást sem nélkülözve a fogyasztói kultúra használati tárgyainak közegében jelenik meg.
MEGNYITJA: PETER BAUM, AZ OSZTRÁK MUSEUM LIAUNIG KURÁTORA
Bevezőt mond: Elizabeth Kornfeind, az osztrák Kulturforum igazgatója
2010. SZEPTEMBER 27-ÉN, HÉTFŐN 19 ÓRAKOR
A kiállítás – Klimó Károly és az osztrák művész, Walter Weer papír alapú munkáit párhuzamba állítva – az anyag természetében rejlő strukturális hasonlóságokat és különbözőségeket helyezi előtérbe.Klimó festményei és Weer háromdimenziós plasztikái a szerkesztettség és a spontaneitás ellentétes alkotói folyamatát is illusztrálják – a szabad játékosság és a rend, a színek és formák áramlása és ritmusossága egy koherensen egész művészeti látképpé állnak össze. Mindez a művészi alkotói folyamat társadalmi kötöttségektől mentes, teljes belső szabadságának felfogását tükrözi.
A valaha volt Gamper féle kádfürdő udvara - Nyár utca 7.
Udvari kút - Király utca 21.
A Pekáry ház homlokzata - Király utca 47.
Gang - Dob utca 9.
Belső tér - Kazinczy utcai zsinagóga
VÁROS A SZEMEMEN ÁT
A kiállítás célja, hogy a budapesti urbánus életforma atmoszféráját megéreztesse. Mi máson keresztül tehetné ezt, mint vizuális, illetve audiovizuális alkotásokon át. A város hol nyüzsgő, hol kihalt, de minden esetben sajátos hangulatát kívánjuk megragadni olyan művészeti produkciókban, amelyek nem csupán dokumentarista szándékkal, hanem a lényeg kiemelésével, a szubjektív benyomások érzékeltetésével közelítenek a témához. És mivel a kortárs művészeti kiállításba mindenki beleférhet, aki kortársi szellemben alkot, célunk a közelmúlt és a ma összekapcsolása. Így a közelmúlt emlékeit az éppen megjelenő monográfia miatt is aktuális művész, Kovásznai György alkotásai hozzák be a kiállítótérbe, a belvárosban készített rajzok, akvarellek, festmények és képzőművészeti indíttatású animációs filmek révén. Ehhez kapcsolódik két fiatal művész is, akik szintén a belváros hétköznapi valóságát interpretálják alkotásaikban. Szabó Eszter nemcsak festményeivel, de festményalapú animációs filmjeivel is kapcsolódik a témához és annak nagy előfutárához, Kovásznai Györgyhöz. Kovács Budha Tamás egész másképp közelít a témához, az urbánus létforma jellemző köztéri díszletelemével, a graffitival rokon az a képi világ, amit kisebb rajzain, akárcsak hatalmas pannóin viszontláthatunk. Így lesz tehát a Vince Kiadó Klauzál téri galériája a kiállítás idejére a belvárosi élet szubjektív értelmezésének kicsiny emlékhelye.
Kurátor: Iványi-Bitter Brigitta Művészek: Kovásznai György (1934–1983), Kovács Budha Tamás, Szabó Eszter
Konok utolsó években készült geometrikus-zenei absztrakciói a mögötte álló évtizedek művészeti tanulságainak összegezései. A végtelenséget, az időnélküliséget érzékeltető képstruktúrák a korábbi, materiális-konstruktív világból a spirtuális festészet felé haladás benyomását erősítik. A galéria a művész legutóbbi évben készült munkáiból mutat be válogatást, az ars dictandi – szerkesztett művészet – szellemiségét reprezentálva.
Bölcsesség, szabadság, grácia
Konok Tamás képeihez nagyon keveset tehet hozzá az értelmező. Ezek a nagyszerű művek az absztrakt modernizmus ma már hosszú hagyományában állnak, s csak azoknak érdemes arról mesélni, hogy nem reprezentálnak semmit – azaz nem ábrázolnak, nem jelenítenek meg valami meglévőt a természetben, a világban –, hogy fő inspirációjukat magából a médiumból nyerik, akik nem ismerik több nemzedék ilyesmire irányuló erőfeszítéseit. Ilyesmit mondok, mert a fenti leírással csak Konok törekvéseinek általános kereteit akartam jellemezni, s egyben azt is megmagyarázni, hogy miért tartom hiábavaló törekvésnek, hogy valamiféle jelentést erőltessünk rá a műre, vagy csikarjunk ki belőle. Ezeket a képeket egyszerűen jó nézni, s amikor már nagyon sokat láttunk belőle, és még mindig nem untuk el, még mindig élvezzük változatosságát, gazdagságát, még mindig nem fáradunk, s a művekben sem látunk semmi fáradtságot; ismétlést igen, de a szó mélyebb értelmében vett önismétlést soha – akkor válik az egyszerű hirtelenjében nagyon bonyolulttá. Nem a jelentésre kérdezünk, hanem a jelentőségre. Konok Tamás érdemes kritikusai gyakran elemzik munkái térszerkezetét. Saját szememre hagyatkozva tisztelettel ellentmondok: én nagyon ritkán észlelek teret, mélységet a képein. Sőt, elementáris voltuk, amely nem utolsó sorban az elemekre való redukcióból, a minimumban megszülető maximumból következik, a képmélységtől való elvonatkoztatásban jelenik meg. Képei sík felületek. „Síkfelület az, amelyik a rajta levő egyenesekhez viszonyítva egyenlően fekszik” – mondja Euklidész az Elemekben. Ennek az egyenlő fekvésnek a megbontása, a tér és a mélység illúziójának létrehozása valaha számos festő-nemzedék nagy vállalkozása volt. De nem kevésbé volt jelentős a modern festészet egyik ágán ennek az illúziónak az illúziótlan visszavétele. Clement Greenberg, az absztrakt festészet nagy elméletírója kezdeteit egyenesen Edouard Manet-hoz vezeti vissza, mondván, hogy az ő képei „az első modern – Greenberg szóhasználatában modernista – művek, amelyek őszintén »elmondják« magukról, hogy sík felületre vannak festve”. A Konok-képeket meghatározó egyenesek: vonalak. Talán érdemes itt kitérni arra, hogy miért adja Konok mester számos képének a graphidion címet. Ez a szó a mi Kazinczynk leleménye: ő nevezte így el Konok egyik ősének, Ferenczy Istvánnak legsikerültebb művét, a Pásztorleányt. Kedves kis rajzoló – fordíthatnánk az eredeti szándék szerint, hiszen a szobor egy szép mítoszt, a rajz születését, vagy – megint csak Kazinczyval szólva – a „Szépmesterség feltalálásának szempillantását” idézi fel. Konoknál azonban más jelentést kap, a gyakori címadással szinte műfajjá teszi a szót, s mégsem távolodik el az eredettől, mert a graphidionok egy végtelenül hosszú út megtétele után oda jutnak vissza: a vonal primátusában felfogott festészet geneziséhez. Ezek a vonalak azonban Konoknál az elmúlt évtizedekben nem girbe-gurba ákom-bákomok – mint egyébként a modern festészet nem egy nagymesterénél –, hanem konstrukciók. A kérdés azonban az – s számomra úgy tűnik fel, hogy ezzel jutunk Konok mai alkotóperiódusának lényegéhez –, hogy miért nem érezzük e konstrukciókat sohasem megkonstruáltnak? Nevezéktanunk persze – mint mindenre – erre is van: lírai absztrakció, lírai geometrizmus. De Konok képeinek végtelen tisztasága, amely persze letisztítást, eltakarítást is jelent, a személyes érzelmek és hangulatok beszűrődését is csak azon az absztrakt szinten engedélyezi, amelyet mindközönségesen szabadságnak nevezünk, s ahol ennél konkrétabb jelentéstulajdonításra nincsen mód. Valóban: az absztrakt konstrukció irányzata szigorú művészeket és szigorú elméletírókat hozott létre. (Ilyen volt az említett Greenberg is.) Szigor, szolgálat, aszkézis. Csupa olyan fogalom, amely végtelenül távol áll nemcsak a mester személyétől, hanem művészetétől is. Annak a másik kiállításnak az alapján, amely most a városban a harminc-negyven-ötven évvel ezelőtti Konok-műveket mutatja be (az Aulich-galériában), fogalmat alkothatunk arról, hogy a legszükségesebbre korlátozódó letisztulás miből s miként vált talán a hetvenes évek közepétől a mester gazdag és eredeti festői nyelvévé, s hogyan lett ez a legszükségesebbre korlátozódás az „amit vesztek, azt nyerem” elve alapján végtelenül gazdag és szabad birodalommá. Ideális oeuvre-be jelentős művek veszik körül a főműveket. Én választottam magamnak főművet ezen a kiállításon, a 2008-as Kék graphidiont. Az egyenes vonalak hálójának könnyedsége, a fekete és fehér vonalaknak, a vonalak vastagságának ritmikája, az a bátor görbe a kép jobboldalán, az alsó rész fekete, két végén derékszögben beforduló csíkja – amely alapzattá válik –, a vászon négyzet-alakjának merész figyelmen kívül hagyása, amely felrúgja a konstrukció kiszámított megszerkesztettségét, anélkül, hogy térhatást keltene, s az alapszín eleven, a belé fektetett munkát elrejteni nem akaró gazdag faktúrája: mindez egyetlen műben is összefoglalja Konok Tamás végtelenül kifinomult piktúráját, amely bölcs, szabad és a szépségnek egy olyan fajtáját testesíti meg, amelyet leginkább a báj, vagy ritkább szóval a grácia fogalma fejez ki. A bölcsesség, a kifinomult kultúra gyakran egy hosszú formai szekvencia utolsó nagymestereinek kiváltsága. Az utolsók egyikének lenni talán nem vidám dolog, de Konok mesternek cserébe megadatott, hogy nyolcadik évtizedében is főműveket alkosson.
A kétdimenziós kép – évszázadok óta az illuzionisztikus ábrázolás helye – értelmezése, különösen a legmodernebb kori technikai környezet tükrében, a művészi eljárás és felfogás alapproblémáinak egyike. A kiállítás az érzékeléssel, és a műalkotás „valóságához” való nézői viszony tudatosságának kérdésével kapcsolatos provokatív helyzeteket mutat meg.
A fotóalapon és/vagy festői eljárással létrehozott képeken a geometrikus testeknek látszó ”dolgok” a látszat hangsúlyozásának eszközei. Mesterségesen kialakított szintetikus terekben (Berentz Péter), vagy az ellenfény jelenségét érzékeltető gömbnek mint vezérmotívumnak a segítségével (Nagy Gábor György) a fény manipulációs festői elemként nem mindennapi, az intellektuális játékosság és tudatosítás szükségességét felvető képi szituációkat hoz létre.
The exhibition is on between November 24th 2009 and January 17th 2010
Everyday life of the Hungarian Jewry in photographs
September 1st 2009 – November 15th 2009
Documentary exhibition of photographs, based on Andras Korner’s soon to be published book of the same title.
The English language version of the exhibition was shown in New York within the framework of a series of events called ‘Extremely Hungary’.
The exhibition shows the everyday life of the Hungarian Jewry in the seventy years prior to World War II through over one hundred photos, the diversity that included not only the assimilated Jews, but also the Orthodox and the numerous Hasidic communities.
.jpeg)
